Kozák Ágnes (1957-2021)

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy szeretett kollegánk, Kozák Ágnes tragikus hirtelenséggel augusztus 26-án megtért Teremtőjéhez.
Hiába a bizonyosság, ott a feszítő kérdés: tényleg ilyen rövid idő adatott neki?! A barátnőmnek?! Annak, aki minden megbántottságot is félre tudott tenni, ha a segítségét kérték?!
Hiába láttam az utolsó percek küzdelmét, nyúlok a telefon után napjában többször, hogy elmondjam neki, hogy megkérdezzem, hogy… aztán az üresség… a kínzó tudat: már nem lesznek válaszok, már nem lesz megnyugtató tanács, beszélgetések. Együtt már semmi sem lesz. Csak volt…
Sokáig tartott keresni és megtalálni a búcsú szavait, hiszen Ági két évvel a nyugdíjba vonulása után is ugyanazt jelentette sokaknak, mint aktív könyvtárostanári, osztályfőnöki hivatása során: meghallgatta és segítette azokat, akik megtisztelték a bizalmukkal; végtelen türelemmel, jó szóval útmutatást adott az elbizonytalanodóknak. Sok munkatársába, diákjába, de sokszor szülőbe is erőt öntött a tanításával: fogadjuk el, hogy minden okkal történik, és ezzel a tudattal keressük a kiutat egy-egy nehéz élethelyzetünkből vagy találjuk meg életfeladatunkat. Sokakat indított el ezen az önismereti, személyiségfejlesztő úton, hogy aztán beteljesíthessék küldetésüket. Az emberség volt az ő valódi hivatása, és ennek megmutatása egy elembertelenedő világban. A közelében biztonságban érezhette magát az ember. A véleményét soha nem erőszakolta másokra. Észrevételei, tanácsai mögött nagy szakmai tudás, pedagógiai tapasztalat és emberi bölcsesség húzódott: ezért volt hiteles minden megnyilvánulása.
Ő mindig tudta, melyik élethelyzet milyen viselkedést és szavakat kíván, de azt is, mikor van ideje a hallgatásnak. Kezdőként boldoggá tett azzal, hogy a bűvkörébe vont: a közelében lehettem, figyelhettem, tanulhattam tőle. Hivatástudata, eltökéltsége, erkölcsisége, naprakész szakmai tudása követendő minta. Nagy küzdelmekben voltunk egymás támaszai, és sok-sok ötlete megvalósításában lehettem a segítője, partnere. Így formálódott, edződött a barátságunk. És ha ő megszeretett valakit, az egy életre szólt: diákjai is élete utolsó napjáig tartották vele a kapcsolatot, látogatták, segítették… a kölcsönösség jegyében. Rá valóban igaz volt Pázmány Péter gondolata: „Nemes szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek. Csupán tiszta szív és sok, sok szeretet.
Ez az önzetlen szeretet tetette félre Ágival minden őt emésztő gondját élete utolsó napjaiban, óráiban is: mivel páratlan szaktudására szükségem/szükségünk volt, önként ajánlotta a segítségét. És ez a szív szűnt meg dobogni egy héttel ezelőtt pontosan akkor, amikor a könyvtárban a munka dandárjával már végeztünk.
A Gondviselés kegyelméből három évtizedes barátságunk úgy érhetett véget, hogy vele lehettem élete utolsó, legnagyobb küzdelmében, amelynek végén Ági barátnőm elment áldott emlékű, rajongásig szeretett édesanyja után.
Arany János szavaival köszönök most el tőled, Ági:
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt;
S megnézve bátran a halált,
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi útakon,
Egy volt közös, szent vigaszunk
A LÉLEK ÉL: találkozunk!

(Turúné Tóth Anikó)